Reisinger János: Ki nekünk Arany János?

A 2017-es Arany János-évfordulóra olyan kötetet ajánlunk szíves figyelmükbe, mely Arany János egész életét és költői örökségét közérthető formában állítja az érdeklődők elé. 

A kötet előszava és bevezető tanulmánya után 66 épületes történet következik a 66 évet megélt költő életéből és műveiből, nyomon követve a tehetség és a jellem alakulását és fejlődését. Mivel ma az emberek hosszabb műveket alig-alig olvasnak el, 2-4-6 oldalas egységekben sorakoznak a történetek, ezeket nem feltétlenül szükséges elejétől a végéig folyamatosan olvasni, ott lapozhat bele az érdeklődő, ahol a számára fontos téma rejtőzik. Az oldalak fejlécein az évszámok pontosan jelzik, hogy hol járunk az 1817-1882 közötti időszakaszban. Az Aranyról készült festményeket, szobrokat és fotókat, műveinek illusztrációit is nagy számban tartalmazza a kötet.

Gyermekektől az idősekig bárki megértheti, és a tanulságokat életére vonatkoztathatja. Részletes időrendi táblázat segít még az Arany műveinek utóéletében való tájékozódásban is. A Függelékben három rendkívüli megnyilatkozás segíti a Családi kör, a Toldi és az életmű más darabjainak értékelését. 

A kötetet a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és az Oltalom Alapítvány közösen jelentette meg, a határon túli magyar olvasókra is számítva, kemény táblás kötésben, cérnafűzve, különlegesen szép papíron, színes térképmelléklettel és illusztrációkkal, 288 (A/5) oldalon. Ára: 3 000 Ft.
Megrendelhető emailben.

Összefoglaló jellegű előadásokat a szerző, Reisinger János irodalomtörténész (MTA-kandidátus) a 200. évforduló alkalmával már országszerte eddig is tartott emlékezéseiből tájékozódhatnak a youtube-on.

Részlet a könyvből:

Előszó

Nagy költőket nem tankönyvekből, még csak nem is tanárainktól, hanem magukból a hozzánk eljutott első és jelentősnek talált művekből szerettünk meg igazán, szerencsésebb esetben az érdeklődésnek fokozódó vonzalmával, kitartásával. Rejtély és csoda, hogy kit hol és főleg mikor kezdtünk először igazán olvasni, majdhogynem falni vagy befalni. Tíz-, tizenöt vagy húszévesen, vagy jóval később. Az irodalmi szerelem – ellentétben a köznapival – jó, ha már a korai években érkezik. Talán azért is, hogy ki lehessen gyógyulni a csalódásokból, és a későbbiekben a valóban időtálló kapcsolathoz jussunk el. Ami lehet személyhez, műfajhoz, korhoz és irányzathoz kötött.

Gyermekkoromban Kisfaludy Károly, Petőfi Sándor, Molnár Ferenc, Gárdonyi Géza és Kodolányi János művei kerültek hozzám közel. Nem állt e mögött választás, válogatás, mérlegelés; egyszerűen az ő műveik jutottak a kezembe. Iskolai, és többnyire kötelező olvasmányok is voltak. A János vitéz számomra színesebb, üdítőbb volt, mint a Toldi, de gimnazistaként Petőfi lassan elmaradozott, Arany viszont – a balladák, a Letészem a lantot, az Epilogus Arany Jánosa – új utakat tört a Toldihoz képest. Ugyanakkor egy harmadik Arany is megjelent a színen, aki így beszélt:
Ó, Isten, Isten! mily unott, üres, Nyomasztó nékem e világi üzlet!
Phi! rút világ! Gyomos kert, mely tenyész Hogy magva hulljon; dudva és üszök kövér tanyája.

Aki az élet más területein, így gondolkodásunk fejlesztésében is hozzánk társult:
„Több dolgok vannak földön és egen, / Horatio, mintsem bölcselmetek / Álmodni képes.”

De az ifjúkor próbálkozásaihoz, merészségeihez, éledező küldetéstudatához is segítséget tudott nyújtani:
„Kizökkent az idő; – ó, kárhozat! / Hogy én születtem helyretolni azt.”

Vagyis a Shakespeare Hamletjét fordító Arany Jánosról beszélek, aki ily módon újra csendestársként ifjúságunkhoz szegődött. Egyetemi tanulmányaim során emlékezetesek voltak Németh G. Béla professzor Arany-szemináriumai, bár mi egy fél nemzedékkel későbben értünk oda, ahol Az el nem ért bizonyosság egyetemi hallgatóból irodalomtörténésszé előlépett szerzői tartózkodtak. De később is elmaradhatatlan társra találtam Arany Jánosban, aki szerkesztőként, kritikusként s egyáltalán az irodalomértés fogadatlan prókátoraként a további évtizedekben is nagy segítségemre lehetett.
Így érünk el valamiképp a máig. Egyszerre csak beköszöntött születésének 200. évfordulója. Ez mindazokat számadásra készteti, akik életük jó néhány évtizedét vele együtt töltötték. Többen és többször leírták már, hogy a magyar kultúrához tartozni nagyrészt annyit is jelent, mint Arany János nyelvét, gondolkodását és műveit megismerni. Természetesen vannak mellette még nagy költőink: igen gazdagok vagyunk ebben a virágoskertben. De valahogy a legszebb rózsabokor, a legpompásabb és legillatosabb virág mégiscsak az ő hozzáállása az élethez és a költészethez – úgy nyújt reményt, hogy egy percig sem takarja el a keserves küzdelmeket, az érte hozott fáradozásokat, az életnek egy magasabb szintű megélésében rejlő szenvedéseket.

Első centenáriumát elmosta az első világháború, úgyhogy 1917-ben nagymértékben meghiúsultak a róla szóló komolyabb számvetések. Ezt némiképp 1932-ben pótolták be, halálának 50. évfordulóján. Azóta egy évtizedben sem szűnt meg a róla szóló diskurzus.

A 200 év, azon belül is az a 170, mióta a Toldival mint üstökössel feltűnt a hazai gondolkodás egén, kevésnek bizonyult gazdag hagyatéka méltó számbavételéhez. Még összes műveinek teljes egybegyűjtése sem ért a végéhez, a kritikai kiadás legutóbbi, XIX., legalább három könyv vastagságú kötete csak nemrégiben jelent meg, hátravan azonban még kisebb darabjainak kiadása. Az anyag így is impozáns, nem is annyira terjedelmében, mint erkölcsi és esztétikai mélységében.
„Arany szerint Shakespeare tálentumáról elmondhatni, mit a zsoltár zeng az Úrról: Nagy vagy, Uram, a nagyokban, s nagy a kicsinyekben. Arany költői érzékéről s lelkiismeretességéről ugyanezt mondhatni; gondossága nagyra, kicsinyre egyaránt kiterjedt. Igazán pontos sáfárja volt tehetségének, mintha csak azt hitte volna, hogy majdan egy felsőbb hatalom előtt annak minden fillérjéről számot kell adnia.” (Péterfy Jenő: Arany János eposzi töredékeiről, 1888)

Ez az egyszerű kiadvány sem több, sem kevesebb nem akar lenni, mint egy nagy jellem és tehetség útjának emlékezetes történetekben való nyomon követése, vagy a költő szavával élve: sokaknak gyorsan sült vándorcipó.

Reisinger János

irodalomtörténész

Ki nekem Arany János?

Kétszáz éve született. Amikor az idő ilyen pecsétet üt, más szóval ilyen harangot kondít, illik megállnunk, magunkban is mélyebben elgondolkoznunk – így másokhoz is nagyobb eséllyel szólhatunk. Azokhoz legfőképpen, akik ugyanezt a kérdést teszik fel: Ki nekem Arany János? Ki nekünk Arany János?
Tehetsége szerint legalább tíz csodagyermek rejtőzött benne. (Ma a legnagyobb figyelem a tehetségnek jár – ezért kezdjük ezzel.) Ez a tíz tehetség: költő, író, műfordító, esztéta, kritikus, irodalomtörténész, három lapnak is szerkesztője, tanító, tanár, jegyző, a Magyar Tudományos Akadémia titkára, majd főtitkára, a Kisfaludy Társaság igazgatója. S mivel Goethe szerint a tehetség nagyobb része szorgalom: azt is tegyük hozzá, hogy 14 éves korától kenyérkereső, 7-8 nyelvet elsajátító, egész életében a munka robotosa.
Ha valaki azt mondaná, hogy ezekhez is külön tehetség kell, akkor azt felelnénk, hogy ez már a jellem területéhez tartozik. Mert minden emberben a kétségkívül meghatározó tehetség mellett a jellem látszik fontosabbnak. Hogy okos-e, művelt-e, de igazában jó ember-e? És Arany Jánost legszűkebb környezetében nemcsak „Jankónknak”, de a legnemesebb egyszerűséggel „Jónknak” is nevezték.
Csodával határos módon maradt meg élete, előzőleg meghalt nyolc testvére után. Hatévesen leégett a házuk, fészerbe kellett költöznie idős szüleivel. Fiatalkorában hét évig megvakult édesapja, ismét csodát találhatunk abban, hogy szeme világa visszajött. Kolerában veszítette el édesanyját. Azután szinte gyermekfejjel kellett gondoskodnia nálánál 25 évvel idősebb nővérével együtt a 82 éves koráig velük lakó édesapáról. Hogyne írta volna tehát a Toldi VII. énekének első két sorában:
Kinek az ég alatt már senkije sincsen, Ne féljen: felfogja ügyét a jó Isten.

Vagyis értelmileg is felfogja, mivel előrelátó, minden emberi mozzanattal számol, de a hétköznapok gyakorlatában is felfogja az ember ügyét a gondviselés. Tehetségét tehát a legegyszerűbb, legszegényebb feltételek között bontakoztatta ki, miként jellemet is ilyen körülmények között fejlesztett. Nem az első eset, hogy a tisztes szegénység a legnagyobb emberi pályák felívelésében játszik döntő szerepet.

Kétszáz éve született, több mint százharminc éve távozott el e földi világból. Műve azonban töretlenül él és hat. Méghozzá sokrétűen és nagyszabásúan. Ő az örökhagyó, mi, az újabb nemzedékek tagjai az örökösök. Számba vettük-e az azóta eltelt évtizedekben, hogy tulajdonképpen miben is áll ez az örökség? Mit hagyott rám és ránk Arany János? Ki nekem, és ki nekünk Arany János? És vajon kötelez-e bennünket ez másfajta gondolkodásra, másfajta életre? Ahogy az 1879 óta kötelező olvasmányként tanított Toldit szinte a betéve tudásig megtanuló Illyés Gyula azt életét megváltoztató műnek tartotta?

Most röviden és mindenki számára érthetően próbáljuk megfogalmazni ennek az örökségnek a számunkra való és egymástól jól elhatárolható tételeit. Hogy ne általában beszéljünk életművéről, hanem egyre konkrétabban, üzeneteivel szembesülve, a szövegeket elővéve.

(folytatás a kötetben)